Egészen egyszerűen megfogalmazva, Kronosz az idő mennyiségi,
Kairosz pedig a minőségi mutatója. Kronosz a „folyó” idő, Kairosz az „isteni”
pillanat ideje.
Legelőször ez jutott eszembe, amikor azon kezdtem el
gondolkodni, vajon mennyire fontos egy műalkotás élettartama. A mennyiségi időt
tekintve maradandót kell-e alkotnia a művésznek, vagy inkább a pillanat
megragadása lenne a helyes cél? És vajon a befogadó mit díjaz inkább? Az
évszázadokon át fennmaradó, értékálló műalkotást, vagy a szappanbuborék-szerű
gyönyörködtetést?
A kérdés persze költői, hiszen nem elsődleges szempont
értékítéletünknél a maradandóság. Mégis, talán a közvélemény szerint az a
műalkotás, mely csupán ideig-óráig jelenség, nem hagyhat mély nyomot az
örökkévalóság számára.
Monostori Ferenc szobrász mindezek ellenére, vagy mindezek
mellett, az egyik legmúlandóbb anyagot választotta szobrai elkészítéséhez: ő a
tinnyei homokszobrász. Bár dolgozott már kővel, fával, bronzzal is, régóta
vonzzák a múlandó anyagok; korábban jeget és havat is faragott a homok mellett.
Ahogy ő mondja, minden halandó ezen a világon, maga a világ is; a tibeti
mandalák elsöprését hozza példának, melyeknél nem a végeredmény fontos, hanem
az oda vezető út. S valóban, a homok mint anyag, bármennyire is porózus,
lecsiszolódott, szilárd „kő”, mégis az elengedést szimbolizálja; ujjaink között
szétfolyó, dagály rombolta, szélfútta-esőmarta. Ferenc azért ragaszkodik hozzá
mégis, mert szeret nagy méretű alkotásokban gondolkodni, ráadásul ezek a
kolosszus művek viszonylag rövid idő alatt készülnek el. Látványos, lendületes
formákat tud vele létrehozni; szereti kissé agyagszerűre, ércesre hagyni a
felületet, ellentétben az orosz technikával, mely szinte mindent tökéletesen
finomra simít.
Bár Ferenc a figurákat, portrékat kedveli leginkább,
vonzódik az absztrakt témák felé is. Kortárs nemzetközi homokszobrászati
kiállítást tervez, melyre absztrakt homokszobrászokat is szeretne meghívni. Ő azonban
az absztrakt előtt még „kiéli” magát a figurális művészetben. A homok anyagként
rendkívül nagy szabadságot ad a témaválasztásnál is. Gyakorlatilag szinte bármi
életre hívható homok által. „Egymást
alakítjuk a témával és a homokkal.”
Szobrainak születése azzal kezdődik, hogy több emeletes
kalodába tömörítik a bányahomokot; ez külföldön (portugál, német, dán, angol,
észt, litván, lett, holland földön is faragott homokot) már gondosan
előkészítve várja a művészt, miután elküldte a tervezett mű paramétereit.
Ezután már kizárólag Ferenc bábáskodik a homokkupac felett, a kalodákat
lépésről-lépésre bontogatja, felülről lefelé haladva a művel. A tinnyei
Kossuth-szobor kiindulási mennyisége 55 köbméter volt, a homok egyharmada
azonban mindig kálóba megy. Időjárás- és méretfüggő, hogy mennyi ideig készül
egy-egy alkotás: a Zsámbéki-medence mostoha időjárása miatt Kossuth két héten
át készült. Ezek a szobrok fél évtől egy évig terjedő életidővel rendelkeznek;
s végül ugyanúgy végzik, mint a mandalák: elsöprik őket.
Jövőre, ha az anyagi hátteret is sikerül előteremteni hozzá
(ehhez egyébként a Kossuth-szobor mellett adományozni is lehet), Ferenc Tinnyén
rendezi meg kiállítását „Halhatatlan
Magyarok” címmel. Körülbelül tizenkét portrészobor készülne ennek keretében
a tudomány, a sport, a művészet, a történelem, stb. területéről. Addig is
műtermet épít, nyáron kicsit szabadabban, évközben keményen dolgozik itthon és
külföldön egyaránt. Felesége mindenben támogatja a művészt, életük nyugodt,
kiegyensúlyozott – teljesen összeegyeztethető a munka és a család. Negyedik
gyermekük alig múlt egyhónapos.
Saját szobrai közül kérésemre kiemel két, hozzá közelebb
állót.
Az egyik Németországban készült, a Bukás című film talán
legdrámaibb cselekményét ábrázolja; három dimenzióban látható, amikor a tisztek
közlik Hitlerrel, hogy uralmának és a háborúnak vége. Milyen izgalmas a
helyszín, s hogy épp illékony homokból készült ez a jelenet (gondoljunk csak –
minden értékítélet nélkül – arra, hogy Auschwitz rozsdásodó szögesdrót kerítését
időnként fényesre cserélik, kizöldülő fáit újra csupaszra csonkítják…).
A másikat tavaly, a közeli Tökön faragta Ferenc a Bor és
Művészetek Fesztiválon: fekvőfej, önarckép. Ennek címe: „És végül lehajtám
fejem az örökkévalóság jeges párnáira”. Ez az alkotás szintén azt a kairoszi
értelemben „isteni” pillanatot ragadja meg, ahogy ezt címe is jelzi. Itt is kérdéseket
és gondolkodni valót vet fel a múlandó anyag
(jég vagy homok?) és az „örökkévaló” téma
feszített ellentéte.
S mivel épp a tengerparton, homokvár-építés közben vetődött
fel bennem ennek a cikknek az ötlete, egy témába vágó idézettel zárnám soraimat
egyik kedvenc írómtól:
„Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a
homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De
holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz,
sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt.
Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van
hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már
nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És
kész.” - Alessandro Baricco, Tengeróceán
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése