Ez a könyv ott figyelt engem folyton anyu polcáról. Én meg
őt. Soha nem olvastam, a mai napig nem tudom, miről szól. A címe foglyul
ejtett, de nem merészkedtem közelebb hozzá. Kislányként fel sem mertem tenni a
nagy kérdést, vajon tényleg így van-e, az igenlő válasz szörnye elől inkább a
párna alá bújtam.
Aztán mikor én is anya lettem, könyv nélkül is bőséges tapasztalatot
szereztem erről a történet nélküli címről.
Azt hiszem, az anyák szinte mindent kibírnak. Legalábbis
gyerekként, kamaszként, kisfelnőttként ezt láttam. Iszonyú erősek, szembe
mennek a náluk sokkalta nagyobb, erősebb, félelmetes, rémként föléjük
tornyosuló problémákkal. És győznek.
Egyetlen harcban szoktak alul maradni; a lelkiismeret
furdalással szemben gyakran Ők is tehetetlenek. Azzal már tényleg csak az
amazonok bírnak el. Ezt is láttam.
Szeretnénk jó mintát tovább adni, mindenben. De ahhoz
tökéletesnek kellene lennünk. Pedig a legfontosabb minta az kellene legyen,
hogy elfogadjuk tökéletlenségünket. Mert azt a gyermekünknek is sokkal könnyebb
megemésztenie. Könnyebb, mint a folyton a tökéletesség látszatával birkózó
anyaképet.
Elfogadni, hogy amiben jó, nagyon jó vagyok, azt a mintát
tőlem kapja a gyermekem. Amiben pedig tökéletlen, azt átengedni valaki másnak.
Apának. Nagymamának. Testvérnek. Ne adj'isten, anyósnak. Mert ha ők jók abban,
amiben én nem, akkor hadd tanítsák ők arra. Önzetlenül, hiúságmentesen,
szeretettel átadni. Tessék.
Arról már nem is merek szólni - befogom a fülem, ne halljam
- , hogy a gyermekkel együtt én is megtanulhatom azokat a mintákat, melyek
gyerekkoromból nyomtalanul elvarázsolódtak. Talán ez a legeslegfontosabb minta,
amit örökül hagyhatunk rájuk: beismerni, átadni, tanulni.
S akkor előfordulhat az a csoda is, hogy elengedjük a
párnaáztatós éjszakákat, "felnövünk" ahhoz a komoly feladathoz, mely minden
gyermek sajátja: nappal, összeborulva zokogni, enyhülni, megbékélni, s aztán
jóleső fáradtsággal plüss-puha, édes álmokba burkolózni.
Könnyezem! Pedig...
VálaszTörlés