ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI

Megélni, átélni, túlélni, visszaélni, kiélni, beleélni, eléldegélni, leélni, felélni, újjáéledni is tudunk. Évek hosszú során sajátítjuk el abbéli tudásunkat, hogyan egészítsük ki gyönyörű, egyesélyes életünket aprócseprő, vagy kolosszális jelentőségű igekötőkkel.

Mert a csupasz valóság vakító súlyát nem bírja sem gerincünk, sem a szemünk világa. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy ezt az ólmos nehezéket szolidan-szelíden könnyebbé tegyük önmagunk és környezetünk számára, akkor is, ha tisztán látjuk, hogy ezzel csonkítjuk azt a egyetlen és pótolhatatlan lehetőséget, melyet ezután csupán torzóként, félszegen, bicebócán tudhatunk magunkénak.

Milyen szép is lenne… Milyen szép is lenne, ha azzal a töménytelen mennyiségű energiával, amit abba fektetünk, hogy így-úgy átváltoztassuk szent jelentését a szónak, inkább vennénk egy elképzelhetetlenül nagy levegőt, és agyunk-szívünk-gyomrunk-ágyékunk vérfolyamán tisztára szűrve szabadon engednénk akár utolsó lélegzetünkkel is, és beleszuszognánk a telihod csendjébe: élni.

Ha csak egyszer is sikerülne élni, élni, élni… Örökre és véglegesen megtudnánk miféle kincsünk. Másra se vágynánk akkor, csak ebben a tökéletességben lebegni, mint lepkepor a kora májusi alkonyat ölét langyosan simogató szellő szárnyán. Többet bizton senki más élete felett sem őrködnénk, csak kívánnánk annak is, annak az egyetlennek, vagy az összesnek, akit úgy szeretünk, hogy ő is, egyszer ő is hadd libbenjen át élete mézédes valóságába.