A VÁGYAK SZÜLETÉSÉNEK MARGÓJÁRA

Van a szívednek titkos vágya. Ami csak a tiéd, talán más nem is tud róla. Őrzöd elméd, tested, lényed legmélyén, az utolsó szobában, ahová senkinek nincs bejárása. Csak akkor nyílik ki az ajtó, akkor kattan a lakat, ha te előkotrod a berozsdásodott, fénye vesztett kulcsot. És akkor feltárul. Leginkább önmagad előtt.

Ott a vágy és ott vagy te. Szemtől szemben. Farkasszemet néztek egymással. Nem egy egyszerű vágyacska. Nem. Olyan ő, aminek létezésében talán nem is hiszel még. Mert olyan emberi gyarlóságokkal foglalkozol, amik eltakarták eddig előled. Hogy az csoda lenne… Meg úgysem teljesülhet… Ezt szokták mondani. Talán te is ezt daráltad eddig, megállás nélkül. Magadnak és másoknak. De a vágy, hál’ Istennek, vagy épp ellenkezőleg, ki tudja miért, nem foglalkozik az emberrel. Van.

És akkor egyszer csak tudomásul veszed a létezését. Még mindig nem hiszel a szemednek, de elfogadod, hogy talán benned van a hiba. Vagy legalábbis a szemedben. És akkor elkezdtek egymással ismerkedni. A vágyad és te. Fogantatásod az övé is volt, mégis éveket vártatok erre a nagy találkozásra.

Ebben a fázisban még eldöntheted, mit teszel. Visszazárhatod az ajtót, és elrejtheted újra azt a kulcsot, hadd rozsdásodjon még egy emberöltőnyit. Vagy hozhatsz magadnak egy kényelmes fotelt, egy jó nagy bögre teát, vagy inkább egy termosznyit, és nézhetitek egymást. Ő bent, te kint, vagy fordítva, fontos, hogy köztetek a küszöb. Vagy… és ez a legkockázatosabb, ebből nincs visszaút, ezt jól gondold meg!

Először csak megszagolod. Mert a szemed még mindig nem az igazi. Lassan tisztul. Először érzed ezt az illatot, még idegen, de kedvedre való. Szokod. Ez sorsdöntő. Az orrod. Beszivárgott ez a csodálatos, láthatatlan lebegés és ott marad. Mert jó ott neki. Neked is jó.

Vészesen sodródsz, ami eddig fehér csendben vegetált szíved zugában, most életre kel. Egy varázsütésre, nem is tudtál erről a képességedről, megmozdul. Kinyújtja feléd a kezét. Te nem moccansz, ez még túl félelmetes, hihetetlen, szoborrá dermedsz ebben a nagy-nagy szentségben.

Megérint.

Cirógat.

Megölel.

Egymáshoz bújtok.

Összeolvadtok.

Te és a kívánságod. A kívánságod és te. Eggyé váltok, nem tudjátok többé elengedni egymást. Tudatlanságod eltompul. Ott van, nagyon is, nem sejtheted, milyen életre kelt ez a szunnyadó varázslat, nem is érdekel többé, csak legyen, csak van, csak el ne engedjen soha többé. Az enyém. Kapaszkodsz, ragaszkodsz.

És bezárod az ajtót. Belülről. Nincs már semmi más, csak ragyogás van. Kulcsod tündöklése megtölti fénnyel szobátokat, fahéj és alma lágy illata lengi körül ezt az édes kettős magányt. Zene szól, ki tudja, honnan érkezik, s ringat el messzi tájakra, szemed elhomályosul egy kikívánkozó könnycsepptől, ha eddig nem láttál, most aztán kristálytisztán tekintesz születésére, s újjászületésedre.

Szelidítsd meg vágyaidat. Fogantatásuk tőled független. Születésüknél már te bábáskodsz. Teljesülésük mibenléte nem azonos az előbbi fázisokkal.