TINNYEI SZÜRREÁLIS

Ha azt mondom, tinnyei elágazás, bizonyára minden piliscsabai és környékbeli pontosan tudja, mire gondolok. Aki autóval elindult valaha Perbál, Zsámbék, esetleg Budakeszi, Budaörs, vagy az M1-es autópálya felé, annak mindenképp le kellett itt lassítania, meg kellett állnia, majd balra, a homokból készült Szent István szobor felé fordulnia.

Jómagam is legalább háromszázhuszonhétszer gurultam el az elágazás balján lévő tinnyei bisztró mellett. Gyalogosan soha, és bent sem jártam egyszer sem. Talán sokan vannak ezzel így.

Pedig december tizenegyedikén, pénteken ez a kis kocsma Európa, s benne Nagy- és Kismagyarország középpontja lett egy éjjelen át.

Bevallom őszintén, nem vagyok túlzottan járatos a népzene világában, ellenben van két jó fülem és rendkívüli érzékenységem a szépre, a minőségre. Na meg persze az a bizonyos női megérzés is a sajátom. Tulajdonképpen ez utóbbinak köszönhetem, hogy azon az estén végül mégiscsak beültem a volán mögé, és - küzdve a garancsi sűrű köddel és az anyai lelkiismeret-furdalással - elindultam egy táncházba, amiről gyakorlatilag semmit sem tudtam. Olvastam a facebook-on, hogy lesz, de a rendkívül hosszú felsorolást a zenészekről fel sem fogtam még akkor. Mondtam is otthon búcsúzóul, lehet, hogy egy óra múlva itthon leszek.

Érkezésem után már hangolódtak a hangszerek, és akkor megláttam néhány nagyon ismerős muzsikusarcot. Rögtön beugrott, hogy már láttam őket piliscsabai táncházak során. De még mindig nem volt teljes a kép, hiszen nem csak a hallgatóság és a táncolni vágyók száma nőtt percről percre, hanem a zenészeké is, egyre csak jöttek és lassan annyian voltak ők is, mint a lelkes érdeklődők.

S hogy miért írtam az előbb Európát s  határok nélküli hazánkat? Mert bizton állíthatom, hogy magyarországi és európai szinten is a legtehetségesebb zenészek muzsikáltak nagyjából nyolc órán keresztül a körül-belül hatvan fős közönségnek. Az Üsztürü és a Heveder bandája mellett, Kiscsipás, Florin és Szilágyi Tóni húzták hajnalig a kalotaszegi, palatkai, szászcsávási táncrendeket.

Túl hosszúra nyúlna, ha mindegyikükről külön zengenék dicshimnuszokat, inkább még pár sort erről a varázslatos estéről.

A tinnyei kocsma több, kisebb helyiségből áll. Volt olyan, hogy a középső teremben húsz vonós, tíz táncos pár és ugyanennyi asztalnál iddogáló gyűlt össze. Igazi csűrhangulat, ha értitek, körül-belül húsz négyzetméteren.

Aztán a "hivatalos" szünetnek ígérkező zenementes csöndben egyszer csak hegedűszót hallottam a bárpult mellől, pár másodperc múlva már a brácsa is ott duruzsolt, akkor már én is igyekeztem gyorsan Florin asztalához, hogy minél közelebbről halljam a varázslatot. Közben megérkezett mély búgása a bőgőnek és megint egyre többen csatlakoztak a közös muzsikáláshoz.

Valamivel később újra tetőfokára hágott a hangulat, eközben bekeveredtem a legbelső helyiségbe, ahol Szilágyi Tóni húzta egy fiatalabb brácsással, mindössze hárman hallgattuk. Talán soha életemben nem hallottam annál szebbet, szívhezszólobbat, mint abban a félreeső elvonulásban.

Nemhogy egy óra múlva nem indultam haza, hanem szó szerint gyökeret vertek a lábaim, persze csak akkor, mikor épp nem forgatott senki a táncparketten. Tudtam, hogy képtelen leszek ott hagyni ezt a csodát, ami az "itt és most" jelenében elengedhetetlenné vált számomra és minden résztvevő számára. A rendkívül mozgalmas és intenzív hatásokban bővelkedő cselekmények sorozata így vált egyszeriben mégis mozdulatlan ikonná, melyet a mindent elrejtő, védelmező, sűrű ködfátyol ölelt körbe.

S hogy miért volt szürreális ez az éjszaka? Mert épp a tinnyei elágazásnál, a helyi kiskocsmában szervezték meg ezt a - pozitív értelemben vett - sűrű, tömény összetételű találkozást. S hogy ennek mi az oka, s lesz-e még részünk hasonló élményben, az csak maradjon meg a dolog szürrealitásának.

(Piliscsaba, 2015. december 15.)