ÜZENET RÖSZKÉRŐL

Tegnap nagy mennyiségű adományt szállítottunk Piliscsabáról Röszkére. Civilek gyűjtötték a rászoruló menekült családoknak. Pénzadományt is kaptunk, ebből orvosi maszkokat vettünk, kólát és kávét a rendőröknek, játékokat, bébiételt a gyermekeknek. A sajtó számára nyilvános gyűjtőpontokon és táboron kívül (ahová beengedik a segélyszervezeteket, önkénteseket, államtitkárokat és más nevesebb "vendégeket") van egy olyan hangár, ahova senki nem mehet be (a sajtó sem; "mert itt vannak a legrosszabb körülmények" - mondják a segítők). Menekültek, rendőrök és egyetlen segélyszervezet öt munkatársa. Itt nagyjából 300-400 ember van, sok köztük a kisgyermek, a nő. Minket is csak az orvosi - és rendőri szállítmány miatt engedtek be. Három szabály fogadott a kapuban: nem készíthetünk fotót, nem mehetünk oda senkihez, nem érinthetünk meg senkit. Nyugalom volt, béke. Se konfliktus, se kiabálás. Inkább túl nagy csend. A kinti sátrak gyakorlatilag üresek. Csak a hangár emeleti folyosójáról láttuk az itt elszállásolt menekülteket. A hangár kerítéssel több kisebb részre volt felosztva, ezekben kisebb csoportokban az emberek. Nem emberhez méltó, inkább karámszerű volt, bezárva várták, mikor érkezik az ő buszuk. S ha megérkezett, szépen kettes sorban kiterelik őket, mint az állatokat, vagy bűnözőket. Az ellátásukat öt ember végzi. Az ágyuk vaskeretre kifeszített vászon, se nem meleg, se nem vastag, így a segélyszervezet vezetője kifejezetten örült a matracoknak, puha, vastag takaróknak. Így legalább a nőket és gyerekeket kicsit jobban védeni lehet. "Ó, zsírkréta! Ennek van itt a legnagyobb értéke! Többet ér minden ennivalónál!" - mondja a vezető. S valóban, mi vagyunk az elsők, akik játékokat hoztunk ide. Szerettük volna mi átadni a gyerekeknek, rúgni a labdát kicsit velük. De hát nem lehet. A szabály az szabály. Az segélyszervezet öt tagja segített kipakolni a rakományt, közben mindenki a könnyeivel küzdött, csendben, szavak nélkül. Amikor befejeztük, a vezető nem győzött hálálkodni. Én nem győztem mondogatni, hogy "Ugyan már! Ez a legkevesebb!". Pedig dehogy kevés. Rengeteg. Rengeteg szeretet volt a tiszta, összehajtogatott ruhákban. A meleg, puha takarókban. Abban, hogy pár napig biztosítottuk, hogy meg tudjanak fürödni, borotválkozni, tiszta ruhát venni. És a zsírkrétákban. Hogy lehessen rajzolni. Mert van, amit csak lerajzolni lehet. Mert nincsenek rá szavak, nem elmondható. Mert van, amiről senki nem tud, amit senki nem lát. ... A rendőrök megköszönték a kólát, kávét, én megköszöntem a munkájukat, türelmüket. Nagy szükség van az adományokra, az önkéntesek munkájára. De még nagyobb szükség a türelmes, kitartó szeretetre, amivel azoknak tudunk példát mutatni, akik akár önös érdekük, akár félelmeik, akár hamis információik miatt nem tudnak nyitottak és türelmesek lenni - legyenek akár kormányzati, rendfenntartói, vagy civil szinten. Ha Röszkére mentek, vigyetek néhány doboz zsírkrétát... (A fénykép hazafelé úton, nagy-nagy csendben készült.) 2015. szeptember 14.