Fájda.lomtalanítás

Időnként lomokat szelektálunk. Kiválasztunk, átnézzük, rendezzük. Fontos: a rendezői elv. Ami olykor a szépség, olykor a hasznosság, olykor a kényelem; olykor a hazugság, önámítás, ragaszkodás, a jól megszokott langymeleg s az attól elválaszthatatlan fojtogató pára, bűz.

Vannak a gyűjtögető és megtartó emberek. Ők az el nem engedők. Mi. Függünk, ragaszkodunk; 20 éve fel nem vett ruhákhoz, rozsdától haldokló tárgyakhoz, portól és fájdalomtól fuldokló fényképekhez, gennytől sajgó, de fel nem tárt sebekhez, érzelmekhez, illúziókhoz, emlékekhez. Azonban egy idő után mindezek önálló életet kezdenek élni, határok és elhatározások nélkül mozgásba lendülnek, kiszabadulnak, átveszik felettünk a hatalmat, az irányítást. És szaguk lesz. A rothadó fehérje bűze nem csak orrunkba telepszik be, hívatlan vendégként szállást foglalva életünkben. Aggyal, szívvel, lélekkel is tudjuk, hol a forrása.

De lehet ezt jól is csinálni. A büdöset, haszontalant, feleslegest, fájót útjára engedjük. Akkor is, ha kötődünk hozzá, ha úgy érezzük életünk szerves része, ami nélkül bénává válunk, elesünk, járni sem tudunk majd. S hogy miért?

Mert kell a hely.

Kopott ruhák, elfeledett fotók, el nem mondott versek a fiókban, könnytől szétmázolt, célba nem ért levelek, bőröndbe préselt, lakattal lezárt élmények, helyek, kapcsolatok. Évek óta dédelgetett, de immár lejárt szavatosságú létezők foglalják el szobánk, házunk, lelkünk, szívünk azon zugait, ahol már réges rég aktuális lenne a kilakoltatás, másnak kellene teret engedni, nyitott ablakon át új illattal betölteni a mindenséget. 

Nehéz az elengedés. Nehéz az új. Nehéz a határátlépés. Még akkor is, ha homályos tekintetünkkel látjuk az odaát verőfényes távlatait, a vonzó, izgalommal festett horizontot, ha orrunkat már csiklandozza a valahonnan, mélyről rég ismert, bódító mámor csillámpora.

Nem fog helyettünk senki sem fájda.lomtalanítani. Ha saját érzékeinkben, érzelmeinkben, álmainkban bízva a távolba nézünk, s meglátjuk a fekete vagy fehér vitorlát, akkor irányt válthatunk, levehetjük önnön áporodott üvegbúránkat, hogy tiszta és friss tüdővel indulhassunk az után, ahová mindig is húzott az a magunk törte és gyötörte egyetlen, saját szívünk.

 

 

Anyák napja, más-kép(p)

Ma az egyik tanítónéni a következő üzenetet küldte nekünk: nem tudok készülni a gyerekekkel verssel, virággal, ajándékkal nektek, így legyen az az anyák napi meglepetés, hogy ma nem kötelező semmi (pl. a tanulás), csináljatok, amit szeretnétek…

Őszintén bevallom, megkönnyeztem ezt a levelet. A hetek óta tartó embert próbáló küzdelemben most először éreztem azt, hogy valaki ténylegesen látja, érzi, 7 hete min megy keresztül az édesanyák többsége, s azt tudja mondani nekünk, pihenjetek…

Mert miről is szólt az elmúlt 49 nap számunkra?

Visszatértek a szülés, a gyes, gyed körüli rémálmok, a felelősség keresztjének magányos ólomsúlya, a lelkiismeretfurdalás elűzhetetlen szörnye, a szembesülés, hogy bármit és bárhogyan teszel, biztosan nem végzel mindennel, és csak tolod tovább az egyre gyűlő elmaradásokat, az élmény, hogy nincs olyan nap a 49-ből, amikor ne rontottál volna, ne felejtettél el volna valamit… A szülés utáni állapothoz képest annyi változott, hogy most munkád is van, teljesíteni kell ott is, nem alszik a gyerek 3 óránként, sőt, ha egészséges, akkor veled együtt utálja ezt az egészet, és természetesen ennek hangot is ad, próbálsz nyugodtnak és elégedettnek LÁTSZANI, s meggyőzni arról, ennek is megvannak az előnyei… biztosan, de közben gyomrodban érzed, mennyire hiteltelen a mosolyod… a gyerek meg nem hülye, látja, tudja, érzi.

Felkelsz, tanítasz, dolgozol, főzöl szinkronban, próbálsz türelmes lenni, nem kiabálni, nem leszidni, nem beszólni, próbálod meghallani a saját gondolataidat, de csak a gyerekeidét sikerül, próbálsz nem kidőlni délután háromig, de igazából legszívesebben szellemileg és testileg, mégis leginkább lelkileg összerogynál, vagy menekülnél, és hagynád az egészet a francba, majd csak lesz valahogy…

De… És itt a lényeg.

Nem rogysz össze, nem hagyod abba… felállsz, folytatod végkimerülésig, igyekszel meggyőzni magad, hogy hamarosan minden újra normális lesz, meg arról is, hogy ha mindennnap hibázol is, attól még ugyanaz az anyuka maradsz, akire a gyerekei nem úgy tekintenek, mint sebezhetetlen kősziklára, hanem törékeny, gyenge, de mégis valahol a körülményektől független állandósági tényezőre.

Úgyhogy én most tovább adom az üzenetet, pihenjetek, lecsukom a gépet, gofrit sütök, és csak gyönyörködöm az élet abszurditásában.

ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI

Megélni, átélni, túlélni, visszaélni, kiélni, beleélni, eléldegélni, leélni, felélni, újjáéledni is tudunk. Évek hosszú során sajátítjuk el abbéli tudásunkat, hogyan egészítsük ki gyönyörű, egyesélyes életünket aprócseprő, vagy kolosszális jelentőségű igekötőkkel.

Mert a csupasz valóság vakító súlyát nem bírja sem gerincünk, sem a szemünk világa. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy ezt az ólmos nehezéket szolidan-szelíden könnyebbé tegyük önmagunk és környezetünk számára, akkor is, ha tisztán látjuk, hogy ezzel csonkítjuk azt a egyetlen és pótolhatatlan lehetőséget, melyet ezután csupán torzóként, félszegen, bicebócán tudhatunk magunkénak.

Milyen szép is lenne… Milyen szép is lenne, ha azzal a töménytelen mennyiségű energiával, amit abba fektetünk, hogy így-úgy átváltoztassuk szent jelentését a szónak, inkább vennénk egy elképzelhetetlenül nagy levegőt, és agyunk-szívünk-gyomrunk-ágyékunk vérfolyamán tisztára szűrve szabadon engednénk akár utolsó lélegzetünkkel is, és beleszuszognánk a telihod csendjébe: élni.

Ha csak egyszer is sikerülne élni, élni, élni… Örökre és véglegesen megtudnánk miféle kincsünk. Másra se vágynánk akkor, csak ebben a tökéletességben lebegni, mint lepkepor a kora májusi alkonyat ölét langyosan simogató szellő szárnyán. Többet bizton senki más élete felett sem őrködnénk, csak kívánnánk annak is, annak az egyetlennek, vagy az összesnek, akit úgy szeretünk, hogy ő is, egyszer ő is hadd libbenjen át élete mézédes valóságába.

KAIROSZ ÉS KRONOSZ HARCA TINNYÉN

Egészen egyszerűen megfogalmazva, Kronosz az idő mennyiségi, Kairosz pedig a minőségi mutatója. Kronosz a „folyó” idő, Kairosz az „isteni” pillanat ideje.

Legelőször ez jutott eszembe, amikor azon kezdtem el gondolkodni, vajon mennyire fontos egy műalkotás élettartama. A mennyiségi időt tekintve maradandót kell-e alkotnia a művésznek, vagy inkább a pillanat megragadása lenne a helyes cél? És vajon a befogadó mit díjaz inkább? Az évszázadokon át fennmaradó, értékálló műalkotást, vagy a szappanbuborék-szerű gyönyörködtetést?

A kérdés persze költői, hiszen nem elsődleges szempont értékítéletünknél a maradandóság. Mégis, talán a közvélemény szerint az a műalkotás, mely csupán ideig-óráig jelenség, nem hagyhat mély nyomot az örökkévalóság számára.

Monostori Ferenc szobrász mindezek ellenére, vagy mindezek mellett, az egyik legmúlandóbb anyagot választotta szobrai elkészítéséhez: ő a tinnyei homokszobrász. Bár dolgozott már kővel, fával, bronzzal is, régóta vonzzák a múlandó anyagok; korábban jeget és havat is faragott a homok mellett. Ahogy ő mondja, minden halandó ezen a világon, maga a világ is; a tibeti mandalák elsöprését hozza példának, melyeknél nem a végeredmény fontos, hanem az oda vezető út. S valóban, a homok mint anyag, bármennyire is porózus, lecsiszolódott, szilárd „kő”, mégis az elengedést szimbolizálja; ujjaink között szétfolyó, dagály rombolta, szélfútta-esőmarta. Ferenc azért ragaszkodik hozzá mégis, mert szeret nagy méretű alkotásokban gondolkodni, ráadásul ezek a kolosszus művek viszonylag rövid idő alatt készülnek el. Látványos, lendületes formákat tud vele létrehozni; szereti kissé agyagszerűre, ércesre hagyni a felületet, ellentétben az orosz technikával, mely szinte mindent tökéletesen finomra simít.

Bár Ferenc a figurákat, portrékat kedveli leginkább, vonzódik az absztrakt témák felé is. Kortárs nemzetközi homokszobrászati kiállítást tervez, melyre absztrakt homokszobrászokat is szeretne meghívni. Ő azonban az absztrakt előtt még „kiéli” magát a figurális művészetben. A homok anyagként rendkívül nagy szabadságot ad a témaválasztásnál is. Gyakorlatilag szinte bármi életre hívható homok által. „Egymást alakítjuk a témával és a homokkal.”

Szobrainak születése azzal kezdődik, hogy több emeletes kalodába tömörítik a bányahomokot; ez külföldön (portugál, német, dán, angol, észt, litván, lett, holland földön is faragott homokot) már gondosan előkészítve várja a művészt, miután elküldte a tervezett mű paramétereit. Ezután már kizárólag Ferenc bábáskodik a homokkupac felett, a kalodákat lépésről-lépésre bontogatja, felülről lefelé haladva a művel. A tinnyei Kossuth-szobor kiindulási mennyisége 55 köbméter volt, a homok egyharmada azonban mindig kálóba megy. Időjárás- és méretfüggő, hogy mennyi ideig készül egy-egy alkotás: a Zsámbéki-medence mostoha időjárása miatt Kossuth két héten át készült. Ezek a szobrok fél évtől egy évig terjedő életidővel rendelkeznek; s végül ugyanúgy végzik, mint a mandalák: elsöprik őket.

Jövőre, ha az anyagi hátteret is sikerül előteremteni hozzá (ehhez egyébként a Kossuth-szobor mellett adományozni is lehet), Ferenc Tinnyén rendezi meg kiállítását „Halhatatlan Magyarok” címmel. Körülbelül tizenkét portrészobor készülne ennek keretében a tudomány, a sport, a művészet, a történelem, stb. területéről. Addig is műtermet épít, nyáron kicsit szabadabban, évközben keményen dolgozik itthon és külföldön egyaránt. Felesége mindenben támogatja a művészt, életük nyugodt, kiegyensúlyozott – teljesen összeegyeztethető a munka és a család. Negyedik gyermekük alig múlt egyhónapos.

Saját szobrai közül kérésemre kiemel két, hozzá közelebb állót.

Az egyik Németországban készült, a Bukás című film talán legdrámaibb cselekményét ábrázolja; három dimenzióban látható, amikor a tisztek közlik Hitlerrel, hogy uralmának és a háborúnak vége. Milyen izgalmas a helyszín, s hogy épp illékony homokból készült ez a jelenet (gondoljunk csak – minden értékítélet nélkül – arra, hogy Auschwitz rozsdásodó szögesdrót kerítését időnként fényesre cserélik, kizöldülő fáit újra csupaszra csonkítják…).

A másikat tavaly, a közeli Tökön faragta Ferenc a Bor és Művészetek Fesztiválon: fekvőfej, önarckép. Ennek címe: „És végül lehajtám fejem az örökkévalóság jeges párnáira”. Ez az alkotás szintén azt a kairoszi értelemben „isteni” pillanatot ragadja meg, ahogy ezt címe is jelzi. Itt is kérdéseket és gondolkodni valót vet fel a múlandó anyag (jég vagy homok?) és az „örökkévaló” téma feszített ellentéte.

S mivel épp a tengerparton, homokvár-építés közben vetődött fel bennem ennek a cikknek az ötlete, egy témába vágó idézettel zárnám soraimat egyik kedvenc írómtól:

„Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész.” - Alessandro Baricco, Tengeróceán -

AZ ANYÁK ÉJJEL SÍRNAK

Ez a könyv ott figyelt engem folyton anyu polcáról. Én meg őt. Soha nem olvastam, a mai napig nem tudom, miről szól. A címe foglyul ejtett, de nem merészkedtem közelebb hozzá. Kislányként fel sem mertem tenni a nagy kérdést, vajon tényleg így van-e, az igenlő válasz szörnye elől inkább a párna alá bújtam.

Aztán mikor én is anya lettem, könyv nélkül is bőséges tapasztalatot szereztem erről a történet nélküli címről.

Azt hiszem, az anyák szinte mindent kibírnak. Legalábbis gyerekként, kamaszként, kisfelnőttként ezt láttam. Iszonyú erősek, szembe mennek a náluk sokkalta nagyobb, erősebb, félelmetes, rémként föléjük tornyosuló problémákkal. És győznek.

Egyetlen harcban szoktak alul maradni; a lelkiismeret furdalással szemben gyakran Ők is tehetetlenek. Azzal már tényleg csak az amazonok bírnak el. Ezt is láttam.

Szeretnénk jó mintát tovább adni, mindenben. De ahhoz tökéletesnek kellene lennünk. Pedig a legfontosabb minta az kellene legyen, hogy elfogadjuk tökéletlenségünket. Mert azt a gyermekünknek is sokkal könnyebb megemésztenie. Könnyebb, mint a folyton a tökéletesség látszatával birkózó anyaképet.

Elfogadni, hogy amiben jó, nagyon jó vagyok, azt a mintát tőlem kapja a gyermekem. Amiben pedig tökéletlen, azt átengedni valaki másnak. Apának. Nagymamának. Testvérnek. Ne adj'isten, anyósnak. Mert ha ők jók abban, amiben én nem, akkor hadd tanítsák ők arra. Önzetlenül, hiúságmentesen, szeretettel átadni. Tessék.

Arról már nem is merek szólni - befogom a fülem, ne halljam - , hogy a gyermekkel együtt én is megtanulhatom azokat a mintákat, melyek gyerekkoromból nyomtalanul elvarázsolódtak. Talán ez a legeslegfontosabb minta, amit örökül hagyhatunk rájuk: beismerni, átadni, tanulni.

S akkor előfordulhat az a csoda is, hogy elengedjük a párnaáztatós éjszakákat, "felnövünk" ahhoz a komoly feladathoz, mely minden gyermek sajátja: nappal, összeborulva zokogni, enyhülni, megbékélni, s aztán jóleső fáradtsággal plüss-puha, édes álmokba burkolózni.

KÖNNYEK TAVA

Olyan sokat gondoltam rá. Soha nem hittem, hogy egyszerű könnycseppek töltögetik. Hiszen azok lecsordogálnak, elpárolognak vagy felszáradnak. Esetleg felszárítják őket. De ezekből nem lehet tó, nincs benne logika.

A fehér bőröm miatt soha nem tudtam eltitkolni, ha sírtam. Óriás, vörös tűzgolyóvá vált rögtön az arcom. Látszott. De néhány perc, óra elteltével újra a régi voltam, mintha mi se történt volna.

Aztán rájöttem a hatodik szoba titkára. A tapasztalat hozta a felismerést, mikor Anyu haldoklott és végül elaludt.

Az a sírás, amelynek beteljesül a küldetése, miszerint tisztít és felszabadít, csak ideig-óráig hagy nyomot az arcon. De azok a könnyek, melyek elindulnak ugyan a könnycsatornában, de idő és kicsordulás előtt visszafordulnak, örökre bevésődnek retinánkba. Évek múlva is ott fénylik halovány emlékük a legragyogóbb, legtündöklőbb csillagszemekben is.

S ezek az ilyen-olyan indokkal, nagy erőfeszítések során útjukról letérített könnycseppek gyűlnek, gyűlnek egy titokzatos helyen, a hatodik, kilincs és zár nélküli ajtó mögött, a ki nem mondott, el nem sírt bánattól túlcsorduló, feneketlen, telhetetlen, kiapadhatatlan Könnyek Tavában.

2015. 01. 21.

ANYU MONDTA ...

Anyu mondta többször, hogy írnom kellene. Hogy van hozzá tehetségem. Meg hogy egyszer majd lehetne ez a munkám, a hivatásom. Ő hitt ebben, bíztatott, bátorított. Én meg csak bólogattam, majd halogattam, mint oly sok mindent. De most írok, s néha sírok, hogy Ő már nem olvashat engem.

Anyu mondta, Ő megmondta: az egy Supernova volt. Hittem is, meg nem is. Anyu nem látta, csak én, de aztán elmeséltem neki és Ő beazonosította. Hát, erre biztosan jó volt a tizedik emelet, a csillagokat bámulni. Meg a tűzijátékot, a felhők rohanását, a baglyokat a félhomályban, ahogy hatalmas szárnyaikkal már-már ijesztően közel merészkedtek az ablakunkhoz. Szóval, ott volt az a tündöklő ragyogás az égen, soha nem láttam hasonlót, vakítóan vibrált a sötétben. Néhány perc villogás után fokozatosan halványulni kezdett, majd egy szó nélkül kialudt. Ahogy anyu is. Tündökölt, halványult, kialudt. Supernova. Másnap megírták a világhálón is.

Anyu mondta, mondta és mondta. Sokszor lyukat beszélt a hasunkba. Egyedül volt, társaságra vágyott, mesélt, és mi hallgattuk akár órákon át. De gyakran nem volt mondanivalója. Olyankor csak ült és hallgatott, mondjuk minket. Az utolsó két hónapban ijesztően elcsendesült. Nézett, tűnődött, elmosolyodott vagy csak legyintett gyenge kis karjával. Már nem akart beszélni, nem akarta megmondani. És ez a csönd fájt a legjobban.

Anyu mondta sokszor: az anyaság nem más, mint folytonos elszakadás a gyermektől. Többször akartam erről írni, annyira megfogott, annyira igaz. A gyermek, első szakadásától, születésétől kezdve folytonosan leválik az anyjától, és nekünk, Anyáknak, bár ez a legnehezebb, szüntelenül el kell őket engednünk. Azt hiszem, a mi anyukánknak is ez volt a legfájdalmasabb az utolsó hetekben, napokban, órákban: elengedni, itt hagyni a kislányait és édesanyját, örökre. Nagymamánk is elengedte elsőszülött leánykáját. Elbúcsúzott, megsimogatta, megpuszilta és elengedte. Igaz, majd belehalt. De el tudta engedni. Anyaság, nesze neked!

Mielőtt elaludt, többször mondtam Neki, hol magamban, hol hangosan: miattunk ne aggódj, jól megleszünk! Azt hiszem, végül hitt nekem.

Bár ezt nem mondta, egyszer sem.

2016. 01. 21.