KÖNNYEK TAVA

Olyan sokat gondoltam rá. Soha nem hittem, hogy egyszerű könnycseppek töltögetik. Hiszen azok lecsordogálnak, elpárolognak vagy felszáradnak. Esetleg felszárítják őket. De ezekből nem lehet tó, nincs benne logika.

A fehér bőröm miatt soha nem tudtam eltitkolni, ha sírtam. Óriás, vörös tűzgolyóvá vált rögtön az arcom. Látszott. De néhány perc, óra elteltével újra a régi voltam, mintha mi se történt volna.

Aztán rájöttem a hatodik szoba titkára. A tapasztalat hozta a felismerést, mikor Anyu haldoklott és végül elaludt.

Az a sírás, amelynek beteljesül a küldetése, miszerint tisztít és felszabadít, csak ideig-óráig hagy nyomot az arcon. De azok a könnyek, melyek elindulnak ugyan a könnycsatornában, de idő és kicsordulás előtt visszafordulnak, örökre bevésődnek retinánkba. Évek múlva is ott fénylik halovány emlékük a legragyogóbb, legtündöklőbb csillagszemekben is.

S ezek az ilyen-olyan indokkal, nagy erőfeszítések során útjukról letérített könnycseppek gyűlnek, gyűlnek egy titokzatos helyen, a hatodik, kilincs és zár nélküli ajtó mögött, a ki nem mondott, el nem sírt bánattól túlcsorduló, feneketlen, telhetetlen, kiapadhatatlan Könnyek Tavában.

2015. 01. 21.

ANYU MONDTA ...

Anyu mondta többször, hogy írnom kellene. Hogy van hozzá tehetségem. Meg hogy egyszer majd lehetne ez a munkám, a hivatásom. Ő hitt ebben, bíztatott, bátorított. Én meg csak bólogattam, majd halogattam, mint oly sok mindent. De most írok, s néha sírok, hogy Ő már nem olvashat engem.

Anyu mondta, Ő megmondta: az egy Supernova volt. Hittem is, meg nem is. Anyu nem látta, csak én, de aztán elmeséltem neki és Ő beazonosította. Hát, erre biztosan jó volt a tizedik emelet, a csillagokat bámulni. Meg a tűzijátékot, a felhők rohanását, a baglyokat a félhomályban, ahogy hatalmas szárnyaikkal már-már ijesztően közel merészkedtek az ablakunkhoz. Szóval, ott volt az a tündöklő ragyogás az égen, soha nem láttam hasonlót, vakítóan vibrált a sötétben. Néhány perc villogás után fokozatosan halványulni kezdett, majd egy szó nélkül kialudt. Ahogy anyu is. Tündökölt, halványult, kialudt. Supernova. Másnap megírták a világhálón is.

Anyu mondta, mondta és mondta. Sokszor lyukat beszélt a hasunkba. Egyedül volt, társaságra vágyott, mesélt, és mi hallgattuk akár órákon át. De gyakran nem volt mondanivalója. Olyankor csak ült és hallgatott, mondjuk minket. Az utolsó két hónapban ijesztően elcsendesült. Nézett, tűnődött, elmosolyodott vagy csak legyintett gyenge kis karjával. Már nem akart beszélni, nem akarta megmondani. És ez a csönd fájt a legjobban.

Anyu mondta sokszor: az anyaság nem más, mint folytonos elszakadás a gyermektől. Többször akartam erről írni, annyira megfogott, annyira igaz. A gyermek, első szakadásától, születésétől kezdve folytonosan leválik az anyjától, és nekünk, Anyáknak, bár ez a legnehezebb, szüntelenül el kell őket engednünk. Azt hiszem, a mi anyukánknak is ez volt a legfájdalmasabb az utolsó hetekben, napokban, órákban: elengedni, itt hagyni a kislányait és édesanyját, örökre. Nagymamánk is elengedte elsőszülött leánykáját. Elbúcsúzott, megsimogatta, megpuszilta és elengedte. Igaz, majd belehalt. De el tudta engedni. Anyaság, nesze neked!

Mielőtt elaludt, többször mondtam Neki, hol magamban, hol hangosan: miattunk ne aggódj, jól megleszünk! Azt hiszem, végül hitt nekem.

Bár ezt nem mondta, egyszer sem.

2016. 01. 21.

TINNYEI SZÜRREÁLIS

Ha azt mondom, tinnyei elágazás, bizonyára minden piliscsabai és környékbeli pontosan tudja, mire gondolok. Aki autóval elindult valaha Perbál, Zsámbék, esetleg Budakeszi, Budaörs, vagy az M1-es autópálya felé, annak mindenképp le kellett itt lassítania, meg kellett állnia, majd balra, a homokból készült Szent István szobor felé fordulnia.

Jómagam is legalább háromszázhuszonhétszer gurultam el az elágazás balján lévő tinnyei bisztró mellett. Gyalogosan soha, és bent sem jártam egyszer sem. Talán sokan vannak ezzel így.

Pedig december tizenegyedikén, pénteken ez a kis kocsma Európa, s benne Nagy- és Kismagyarország középpontja lett egy éjjelen át.

Bevallom őszintén, nem vagyok túlzottan járatos a népzene világában, ellenben van két jó fülem és rendkívüli érzékenységem a szépre, a minőségre. Na meg persze az a bizonyos női megérzés is a sajátom. Tulajdonképpen ez utóbbinak köszönhetem, hogy azon az estén végül mégiscsak beültem a volán mögé, és - küzdve a garancsi sűrű köddel és az anyai lelkiismeret-furdalással - elindultam egy táncházba, amiről gyakorlatilag semmit sem tudtam. Olvastam a facebook-on, hogy lesz, de a rendkívül hosszú felsorolást a zenészekről fel sem fogtam még akkor. Mondtam is otthon búcsúzóul, lehet, hogy egy óra múlva itthon leszek.

Érkezésem után már hangolódtak a hangszerek, és akkor megláttam néhány nagyon ismerős muzsikusarcot. Rögtön beugrott, hogy már láttam őket piliscsabai táncházak során. De még mindig nem volt teljes a kép, hiszen nem csak a hallgatóság és a táncolni vágyók száma nőtt percről percre, hanem a zenészeké is, egyre csak jöttek és lassan annyian voltak ők is, mint a lelkes érdeklődők.

S hogy miért írtam az előbb Európát s  határok nélküli hazánkat? Mert bizton állíthatom, hogy magyarországi és európai szinten is a legtehetségesebb zenészek muzsikáltak nagyjából nyolc órán keresztül a körül-belül hatvan fős közönségnek. Az Üsztürü és a Heveder bandája mellett, Kiscsipás, Florin és Szilágyi Tóni húzták hajnalig a kalotaszegi, palatkai, szászcsávási táncrendeket.

Túl hosszúra nyúlna, ha mindegyikükről külön zengenék dicshimnuszokat, inkább még pár sort erről a varázslatos estéről.

A tinnyei kocsma több, kisebb helyiségből áll. Volt olyan, hogy a középső teremben húsz vonós, tíz táncos pár és ugyanennyi asztalnál iddogáló gyűlt össze. Igazi csűrhangulat, ha értitek, körül-belül húsz négyzetméteren.

Aztán a "hivatalos" szünetnek ígérkező zenementes csöndben egyszer csak hegedűszót hallottam a bárpult mellől, pár másodperc múlva már a brácsa is ott duruzsolt, akkor már én is igyekeztem gyorsan Florin asztalához, hogy minél közelebbről halljam a varázslatot. Közben megérkezett mély búgása a bőgőnek és megint egyre többen csatlakoztak a közös muzsikáláshoz.

Valamivel később újra tetőfokára hágott a hangulat, eközben bekeveredtem a legbelső helyiségbe, ahol Szilágyi Tóni húzta egy fiatalabb brácsással, mindössze hárman hallgattuk. Talán soha életemben nem hallottam annál szebbet, szívhezszólobbat, mint abban a félreeső elvonulásban.

Nemhogy egy óra múlva nem indultam haza, hanem szó szerint gyökeret vertek a lábaim, persze csak akkor, mikor épp nem forgatott senki a táncparketten. Tudtam, hogy képtelen leszek ott hagyni ezt a csodát, ami az "itt és most" jelenében elengedhetetlenné vált számomra és minden résztvevő számára. A rendkívül mozgalmas és intenzív hatásokban bővelkedő cselekmények sorozata így vált egyszeriben mégis mozdulatlan ikonná, melyet a mindent elrejtő, védelmező, sűrű ködfátyol ölelt körbe.

S hogy miért volt szürreális ez az éjszaka? Mert épp a tinnyei elágazásnál, a helyi kiskocsmában szervezték meg ezt a - pozitív értelemben vett - sűrű, tömény összetételű találkozást. S hogy ennek mi az oka, s lesz-e még részünk hasonló élményben, az csak maradjon meg a dolog szürrealitásának.

(Piliscsaba, 2015. december 15.)

A VÁGYAK SZÜLETÉSÉNEK MARGÓJÁRA

Van a szívednek titkos vágya. Ami csak a tiéd, talán más nem is tud róla. Őrzöd elméd, tested, lényed legmélyén, az utolsó szobában, ahová senkinek nincs bejárása. Csak akkor nyílik ki az ajtó, akkor kattan a lakat, ha te előkotrod a berozsdásodott, fénye vesztett kulcsot. És akkor feltárul. Leginkább önmagad előtt.

Ott a vágy és ott vagy te. Szemtől szemben. Farkasszemet néztek egymással. Nem egy egyszerű vágyacska. Nem. Olyan ő, aminek létezésében talán nem is hiszel még. Mert olyan emberi gyarlóságokkal foglalkozol, amik eltakarták eddig előled. Hogy az csoda lenne… Meg úgysem teljesülhet… Ezt szokták mondani. Talán te is ezt daráltad eddig, megállás nélkül. Magadnak és másoknak. De a vágy, hál’ Istennek, vagy épp ellenkezőleg, ki tudja miért, nem foglalkozik az emberrel. Van.

És akkor egyszer csak tudomásul veszed a létezését. Még mindig nem hiszel a szemednek, de elfogadod, hogy talán benned van a hiba. Vagy legalábbis a szemedben. És akkor elkezdtek egymással ismerkedni. A vágyad és te. Fogantatásod az övé is volt, mégis éveket vártatok erre a nagy találkozásra.

Ebben a fázisban még eldöntheted, mit teszel. Visszazárhatod az ajtót, és elrejtheted újra azt a kulcsot, hadd rozsdásodjon még egy emberöltőnyit. Vagy hozhatsz magadnak egy kényelmes fotelt, egy jó nagy bögre teát, vagy inkább egy termosznyit, és nézhetitek egymást. Ő bent, te kint, vagy fordítva, fontos, hogy köztetek a küszöb. Vagy… és ez a legkockázatosabb, ebből nincs visszaút, ezt jól gondold meg!

Először csak megszagolod. Mert a szemed még mindig nem az igazi. Lassan tisztul. Először érzed ezt az illatot, még idegen, de kedvedre való. Szokod. Ez sorsdöntő. Az orrod. Beszivárgott ez a csodálatos, láthatatlan lebegés és ott marad. Mert jó ott neki. Neked is jó.

Vészesen sodródsz, ami eddig fehér csendben vegetált szíved zugában, most életre kel. Egy varázsütésre, nem is tudtál erről a képességedről, megmozdul. Kinyújtja feléd a kezét. Te nem moccansz, ez még túl félelmetes, hihetetlen, szoborrá dermedsz ebben a nagy-nagy szentségben.

Megérint.

Cirógat.

Megölel.

Egymáshoz bújtok.

Összeolvadtok.

Te és a kívánságod. A kívánságod és te. Eggyé váltok, nem tudjátok többé elengedni egymást. Tudatlanságod eltompul. Ott van, nagyon is, nem sejtheted, milyen életre kelt ez a szunnyadó varázslat, nem is érdekel többé, csak legyen, csak van, csak el ne engedjen soha többé. Az enyém. Kapaszkodsz, ragaszkodsz.

És bezárod az ajtót. Belülről. Nincs már semmi más, csak ragyogás van. Kulcsod tündöklése megtölti fénnyel szobátokat, fahéj és alma lágy illata lengi körül ezt az édes kettős magányt. Zene szól, ki tudja, honnan érkezik, s ringat el messzi tájakra, szemed elhomályosul egy kikívánkozó könnycsepptől, ha eddig nem láttál, most aztán kristálytisztán tekintesz születésére, s újjászületésedre.

Szelidítsd meg vágyaidat. Fogantatásuk tőled független. Születésüknél már te bábáskodsz. Teljesülésük mibenléte nem azonos az előbbi fázisokkal.