Megélni,
átélni, túlélni, visszaélni, kiélni, beleélni, eléldegélni, leélni, felélni, újjáéledni
is tudunk. Évek hosszú során sajátítjuk el abbéli tudásunkat, hogyan egészítsük
ki gyönyörű, egyesélyes életünket aprócseprő, vagy kolosszális jelentőségű
igekötőkkel.
Mert a
csupasz valóság vakító súlyát nem bírja sem gerincünk, sem a szemünk világa.
Mindent megteszünk annak érdekében, hogy ezt az ólmos nehezéket
szolidan-szelíden könnyebbé tegyük önmagunk és környezetünk számára, akkor is,
ha tisztán látjuk, hogy ezzel csonkítjuk azt a egyetlen és pótolhatatlan lehetőséget,
melyet ezután csupán torzóként, félszegen, bicebócán tudhatunk magunkénak.
Milyen szép
is lenne… Milyen szép is lenne, ha azzal a töménytelen mennyiségű energiával,
amit abba fektetünk, hogy így-úgy átváltoztassuk szent jelentését a szónak,
inkább vennénk egy elképzelhetetlenül nagy levegőt, és
agyunk-szívünk-gyomrunk-ágyékunk vérfolyamán tisztára szűrve szabadon engednénk
akár utolsó lélegzetünkkel is, és beleszuszognánk a telihod csendjébe: élni.
Ha csak
egyszer is sikerülne élni, élni, élni… Örökre és véglegesen megtudnánk miféle
kincsünk. Másra se vágynánk akkor, csak ebben a tökéletességben lebegni, mint
lepkepor a kora májusi alkonyat ölét langyosan simogató szellő szárnyán. Többet
bizton senki más élete felett sem őrködnénk, csak kívánnánk annak is, annak az
egyetlennek, vagy az összesnek, akit úgy szeretünk, hogy ő is, egyszer ő is
hadd libbenjen át élete mézédes valóságába.
