2016. szeptember 9., péntek

KAIROSZ ÉS KRONOSZ HARCA TINNYÉN



Egészen egyszerűen megfogalmazva, Kronosz az idő mennyiségi, Kairosz pedig a minőségi mutatója. Kronosz a „folyó” idő, Kairosz az „isteni” pillanat ideje.
Legelőször ez jutott eszembe, amikor azon kezdtem el gondolkodni, vajon mennyire fontos egy műalkotás élettartama. A mennyiségi időt tekintve maradandót kell-e alkotnia a művésznek, vagy inkább a pillanat megragadása lenne a helyes cél? És vajon a befogadó mit díjaz inkább? Az évszázadokon át fennmaradó, értékálló műalkotást, vagy a szappanbuborék-szerű gyönyörködtetést?
A kérdés persze költői, hiszen nem elsődleges szempont értékítéletünknél a maradandóság. Mégis, talán a közvélemény szerint az a műalkotás, mely csupán ideig-óráig jelenség, nem hagyhat mély nyomot az örökkévalóság számára.
Monostori Ferenc szobrász mindezek ellenére, vagy mindezek mellett, az egyik legmúlandóbb anyagot választotta szobrai elkészítéséhez: ő a tinnyei homokszobrász. Bár dolgozott már kővel, fával, bronzzal is, régóta vonzzák a múlandó anyagok; korábban jeget és havat is faragott a homok mellett. Ahogy ő mondja, minden halandó ezen a világon, maga a világ is; a tibeti mandalák elsöprését hozza példának, melyeknél nem a végeredmény fontos, hanem az oda vezető út. S valóban, a homok mint anyag, bármennyire is porózus, lecsiszolódott, szilárd „kő”, mégis az elengedést szimbolizálja; ujjaink között szétfolyó, dagály rombolta, szélfútta-esőmarta. Ferenc azért ragaszkodik hozzá mégis, mert szeret nagy méretű alkotásokban gondolkodni, ráadásul ezek a kolosszus művek viszonylag rövid idő alatt készülnek el. Látványos, lendületes formákat tud vele létrehozni; szereti kissé agyagszerűre, ércesre hagyni a felületet, ellentétben az orosz technikával, mely szinte mindent tökéletesen finomra simít.
Bár Ferenc a figurákat, portrékat kedveli leginkább, vonzódik az absztrakt témák felé is. Kortárs nemzetközi homokszobrászati kiállítást tervez, melyre absztrakt homokszobrászokat is szeretne meghívni. Ő azonban az absztrakt előtt még „kiéli” magát a figurális művészetben. A homok anyagként rendkívül nagy szabadságot ad a témaválasztásnál is. Gyakorlatilag szinte bármi életre hívható homok által. „Egymást alakítjuk a témával és a homokkal.”
Szobrainak születése azzal kezdődik, hogy több emeletes kalodába tömörítik a bányahomokot; ez külföldön (portugál, német, dán, angol, észt, litván, lett, holland földön is faragott homokot) már gondosan előkészítve várja a művészt, miután elküldte a tervezett mű paramétereit. Ezután már kizárólag Ferenc bábáskodik a homokkupac felett, a kalodákat lépésről-lépésre bontogatja, felülről lefelé haladva a művel. A tinnyei Kossuth-szobor kiindulási mennyisége 55 köbméter volt, a homok egyharmada azonban mindig kálóba megy. Időjárás- és méretfüggő, hogy mennyi ideig készül egy-egy alkotás: a Zsámbéki-medence mostoha időjárása miatt Kossuth két héten át készült. Ezek a szobrok fél évtől egy évig terjedő életidővel rendelkeznek; s végül ugyanúgy végzik, mint a mandalák: elsöprik őket.
Jövőre, ha az anyagi hátteret is sikerül előteremteni hozzá (ehhez egyébként a Kossuth-szobor mellett adományozni is lehet), Ferenc Tinnyén rendezi meg kiállítását „Halhatatlan Magyarok” címmel. Körülbelül tizenkét portrészobor készülne ennek keretében a tudomány, a sport, a művészet, a történelem, stb. területéről. Addig is műtermet épít, nyáron kicsit szabadabban, évközben keményen dolgozik itthon és külföldön egyaránt. Felesége mindenben támogatja a művészt, életük nyugodt, kiegyensúlyozott – teljesen összeegyeztethető a munka és a család. Negyedik gyermekük alig múlt egyhónapos.
Saját szobrai közül kérésemre kiemel két, hozzá közelebb állót.
Az egyik Németországban készült, a Bukás című film talán legdrámaibb cselekményét ábrázolja; három dimenzióban látható, amikor a tisztek közlik Hitlerrel, hogy uralmának és a háborúnak vége. Milyen izgalmas a helyszín, s hogy épp illékony homokból készült ez a jelenet (gondoljunk csak – minden értékítélet nélkül – arra, hogy Auschwitz rozsdásodó szögesdrót kerítését időnként fényesre cserélik, kizöldülő fáit újra csupaszra csonkítják…).
A másikat tavaly, a közeli Tökön faragta Ferenc a Bor és Művészetek Fesztiválon: fekvőfej, önarckép. Ennek címe: „És végül lehajtám fejem az örökkévalóság jeges párnáira”. Ez az alkotás szintén azt a kairoszi értelemben „isteni” pillanatot ragadja meg, ahogy ezt címe is jelzi. Itt is kérdéseket és gondolkodni valót vet fel a múlandó anyag (jég vagy homok?) és az „örökkévaló” téma feszített ellentéte.
S mivel épp a tengerparton, homokvár-építés közben vetődött fel bennem ennek a cikknek az ötlete, egy témába vágó idézettel zárnám soraimat egyik kedvenc írómtól:
„Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész.” - Alessandro Baricco, Tengeróceán -







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése