Időnként lomokat szelektálunk. Kiválasztunk, átnézzük, rendezzük. Fontos: a rendezői elv. Ami olykor a szépség, olykor a hasznosság, olykor a kényelem; olykor a hazugság, önámítás, ragaszkodás, a jól megszokott langymeleg s az attól elválaszthatatlan fojtogató pára, bűz.
Vannak a gyűjtögető és megtartó emberek. Ők az el nem engedők. Mi. Függünk, ragaszkodunk; 20 éve fel nem vett ruhákhoz, rozsdától haldokló tárgyakhoz, portól és fájdalomtól fuldokló fényképekhez, gennytől sajgó, de fel nem tárt sebekhez, érzelmekhez, illúziókhoz, emlékekhez. Azonban egy idő után mindezek önálló életet kezdenek élni, határok és elhatározások nélkül mozgásba lendülnek, kiszabadulnak, átveszik felettünk a hatalmat, az irányítást. És szaguk lesz. A rothadó fehérje bűze nem csak orrunkba telepszik be, hívatlan vendégként szállást foglalva életünkben.
Aggyal, szívvel, lélekkel is tudjuk, hol a forrása.
De lehet ezt jól is csinálni. A büdöset, haszontalant, feleslegest, fájót útjára
engedjük. Akkor is, ha kötődünk hozzá, ha úgy érezzük életünk szerves része, ami nélkül bénává válunk, elesünk, járni sem tudunk majd. S hogy miért?
Mert kell a hely.
Kopott ruhák, elfeledett fotók, el nem mondott versek a fiókban, könnytől szétmázolt, célba nem ért levelek, bőröndbe préselt, lakattal lezárt élmények, helyek, kapcsolatok. Évek óta dédelgetett, de immár lejárt szavatosságú létezők foglalják el szobánk, házunk, lelkünk, szívünk azon zugait, ahol már réges rég aktuális lenne a kilakoltatás, másnak kellene teret engedni, nyitott ablakon át új illattal betölteni a mindenséget.
Nehéz az elengedés. Nehéz az új. Nehéz a határátlépés. Még akkor is, ha homályos tekintetünkkel látjuk az odaát verőfényes távlatait, a vonzó, izgalommal festett horizontot, ha orrunkat már csiklandozza a valahonnan, mélyről rég ismert, bódító mámor csillámpora.
Nem fog helyettünk senki sem fájda.lomtalanítani. Ha saját érzékeinkben, érzelmeinkben, álmainkban bízva a távolba nézünk, s meglátjuk a fekete vagy fehér vitorlát, akkor irányt válthatunk, levehetjük önnön áporodott üvegbúránkat, hogy tiszta és friss tüdővel indulhassunk az után, ahová mindig is húzott az a magunk törte és gyötörte egyetlen, saját szívünk.
