2016. január 21., csütörtök

ANYU MONDTA ...



Anyu mondta többször, hogy írnom kellene. Hogy van hozzá tehetségem. Meg hogy egyszer majd lehetne ez a munkám, a hivatásom. Ő hitt ebben, bíztatott, bátorított. Én meg csak bólogattam, majd halogattam, mint oly sok mindent. De most írok, s néha sírok, hogy Ő már nem olvashat engem.

Anyu mondta, Ő megmondta: az egy Supernova volt. Hittem is, meg nem is. Anyu nem látta, csak én, de aztán elmeséltem neki és Ő beazonosította. Hát, erre biztosan jó volt a tizedik emelet, a csillagokat bámulni. Meg a tűzijátékot, a felhők rohanását, a baglyokat a félhomályban, ahogy hatalmas szárnyaikkal már-már ijesztően közel merészkedtek az ablakunkhoz. Szóval, ott volt az a tündöklő ragyogás az égen, soha nem láttam hasonlót, vakítóan vibrált a sötétben. Néhány perc villogás után fokozatosan halványulni kezdett, majd egy szó nélkül kialudt. Ahogy anyu is. Tündökölt, halványult, kialudt. Supernova. Másnap megírták a világhálón is.

Anyu mondta, mondta és mondta. Sokszor lyukat beszélt a hasunkba. Egyedül volt, társaságra vágyott, mesélt, és mi hallgattuk akár órákon át. De gyakran nem volt mondanivalója. Olyankor csak ült és hallgatott, mondjuk minket. Az utolsó két hónapban ijesztően elcsendesült. Nézett, tűnődött, elmosolyodott vagy csak legyintett gyenge kis karjával. Már nem akart beszélni, nem akarta megmondani. És ez a csönd fájt a legjobban.

Anyu mondta sokszor: az anyaság nem más, mint folytonos elszakadás a gyermektől. Többször akartam erről írni, annyira megfogott, annyira igaz. A gyermek, első szakadásától, születésétől kezdve folytonosan leválik az anyjától, és nekünk, Anyáknak, bár ez a legnehezebb, szüntelenül el kell őket engednünk. Azt hiszem, a mi anyukánknak is ez volt a legfájdalmasabb az utolsó hetekben, napokban, órákban: elengedni, itt hagyni a kislányait és édesanyját, örökre. Nagymamánk is elengedte elsőszülött leánykáját. Elbúcsúzott, megsimogatta, megpuszilta és elengedte. Igaz, majd belehalt. De el tudta engedni. Anyaság, nesze neked!

Mielőtt elaludt, többször mondtam Neki, hol magamban, hol hangosan: miattunk ne aggódj, jól megleszünk! Azt hiszem, végül hitt nekem.
Bár ezt nem mondta, egyszer sem.


2016. 01. 21.

6 megjegyzés: